Egy apró tévedés

Monica így szólt: - Milyen fegyvert? Egy férfi lelövi magát a nappali közepén, a család szeme láttára, és téged az érdekel, milyen fegyvert használt?
- Csak úgy eszembe jutott - feleltem.
Monica forgatta a szemét. Õ Elaine egyik legrégibb barátnõje. A Rego Park-i gimibe jártak együtt, és azóta sem szakadt meg a kapcsolat. Elaine sok évet töltött call girl-ként, és ez Monicát, aki soha nem forgott ebben a világban, látszólag egy cseppet sem zavarta. Elaine pedig, a maga részérõl azzal nem törõdött, hogy Monica elõszeretettel randizgatott nõs férfiakkal.
Épp az aktuálissal volt aznap este. Négyen elmentünk az elsõ körben nem túl sikeres Rodgers and Hammerstein show, az Allegro felújítására. Onnan a Paris Green-be mentünk át, egy kései vacsorára. Beszélgettünk a showról, megvitattuk, miért arathatott olyan kis sikert. A dalok jók voltak, ebben megegyeztünk, és elég idõs voltam ahhoz, hogy emlékezzek az "A Fellow Needs a Girl"-re a rádiókból. Elaine elmondta, hogy volt egy Lisa Kirk lemeze, amin szerepelt a "The Gentleman Is a Dope". Az a szám, mondta, állította le a showt az elsõ elõadáskor, s indította el Lisa Kirk-öt.
Monica megjegyezte, hogy egyszer szeretné hallani. Elaine biztosította, hogy csak meg kell keresnie a lemezt, és valamit, amin lejátszhatja. Monica azt mondta, neki még volt egy lemezjátszója.
Monica pasija egy szót se szólt, és úgy éreztem, vagy nem tudta, ki volt Lisa Kirk, vagy nem értette, miért kell mindezen végigmennie ahhoz, hogy lefektessék. Doug Halleynek hívták - mint az üstököst, mondta - és valami Wall Streetes munkája volt. Bárhogyan is, elég jól keresett ahhoz, hogy eltartsa második feleségét és a srácaikat egy Westchester Countyban levõ Pound Ridge-i házban, miközben az elsõ házasságból származó gyerekeit fõiskolára járatta. A fia Bowdoinban, a lánya pedig a Colgate-en kezdett.
Kihoztuk Lisa Kirkbõl, amit tudtunk, és jöttek az italok - Perrier nekem, áfonya-juice Elainenek és Monicanak, és egy Stolichnaya martini Halleynek. Egy pillanatig hezitált a rendelés elõtt - Monica biztos elmondta neki, hogy komoly alkoholista voltam, de ha mégsem, akkor is észrevehette, hogy õ ivott egyedül - én meg szinte hallottam, ahogy végiggondolja, majd úgy dönt, a francba vele. Örültem, hogy végülis megrendelte azt az italt. Úgy tûnt, ráfér, és amikor eljött az ideje, jól meg is húzta.
Körülbelül ekkor említhette meg Monica a fazont, aki lelõtte magát. Elõzõ éjjel történt, így nem jutott el az aznapi újságokig, Monica délután a New York One-on látott egy riportot róla. Egy inwoodi férfi, a családi vacsora alkalmával otthonában, ahol jelen voltak a családtagok mellett barátai is, elõhúzott egy fegyvert, elkezdett panaszkodni az anyagi helyzetérõl és a világ problémáiról, majd a szájába dugta a pisztolyt és szétloccsantotta az agyát.
- Milyen fegyvert - ismételte meg Monica. - Ez olyan férfi-dolog, nem? Nincs egy nõ a világon, aki ilyet kérdezne.
- Egy nõ azt kérdezné, milyen ruha volt rajta - mondta Halley.
- Nem - reagált Elaine. - Kit érdekel, mi volt a férfin? Egy nõ azt kérdezné, mit viselt a felesége.
- Én egy elszörnyült arcra tipppelnék - mondta Monica. - El tudod képzelni? Ülsz a kellemes vacsoránál a barátaiddal és a férjed lelövi magát mindenki elõtt?
- Azt nem mutatták, vagy igen?
- Nem interjúvolták meg a nõt, de beszéltek valami fickóval, aki ott volt és látta az egészet.
Halley megjegyezte, hogy nagyobb sztori lehetett volna belõle, ha mikrofonvégre kapják a feleséget, erre elkezdtünk beszélgetni a médiáról, és hogy mennyire tolakodóak manapság. Ezzel el is voltunk, míg meghozták a kaját.
Amikor hazaértünk, Elaine azt mondta:
- A fazon, aki lelõtte magát. Amikor azt kérdezted, mutatták-e, nem arra gondoltál, hogy volt-e interjú a feleségével. Azt akartad tudni, hogy mutatták-e magát a lövést.
- Manapság - kezdtem - mindig van valaki, akinél épp van kamera. De igazából nem gondoltam, hogy valaki tényleg felvette az öngyilkosságot.
- Mert az nagyobb sztori lett volna.
- Úgy van. A történet drámaisága azon múlik, mennyit mutatnak meg belõle. Valamivel nagyobb lett volna, ha meginterjúvolják a feleséget, de igazán vezetõ hír akkor lehetett volna, ha mutatják a lövést is.
- Mégis megkérdezted.
- Csak úgy - mondtam. - Hogy menjen a beszélgetés.
- Ja, persze. És azt is tudni akartad, milyen fegyvert használt. Csak mint pasi, csak férfi-dumaként. Mert annyira szimpatikus volt Doug, és annyira össze akartál vele haverkodni.
- Aha, megõrültem érte. Vajon Monica hol szedi össze ezeket?
- Nem tudom - mondta -, de szerintem valami radarja lehet. Hogyha van egy ilyen béna hapsi, aki még nõs is, õ azonnal megtalálja. Miért érdekelt, hogy milyen fegyvert használt?
- Azon gondolkodtam - kezdtem -, hogy revolver volt-e vagy automata.
Ezen eltöprengett. - És ha lefilmezték volna, te egybõl meg tudtad volna állapítani, milyen fegyvere volt.
- Ahogy bárki.
- Én például nem - mondta Elaine. - Különben is, mit számít ez?
- Valószínûleg semmit.
- Oh?
- Egy régi esetünkre emlékeztetett - mondtam. - Még évekkel ezelõttrõl.
- Amikor még zsaru voltál, én meg egy zsaru barátnõje.
Megráztam a fejem. - Csak az elsõ fele. Én a rendõrségnél voltam, de még nem találkoztunk. Még mindig egyenruhában jártam, és az arany jelvényem is odébb volt. És még nem költöztünk át Long Islandre, még mindig Brooklynban éltünk.
- Te, Anita és a fiúk.
- Andy egyáltalán megvolt már? Nem, még nem lehetett, mert Anita terhes volt vele, amikor a syosseti házat vettük. Mike már valószínûleg velünk volt, de mit számít ez? Nem róluk van szó. Hanem arról a szerencsétlen Park Slope-i fickóról, aki lelõtte magát.
- És revolvert használt vagy automatát?
- Automatát. Második világháborús veterán volt, és ezzel a fegyverrel jött haza. .45-ös volt.
- És a szájába dugta, aztán--
- A halántékához. A szájba dugott fegyvert a zsaruk tették népszerûvé.
- Népszerûvé?
- Tudod, hogy értem. Elterjedt a kifejezés, hogy "bekapni a stukkered", és egyre több civil kezdte így csinálni - ekkor elhallgattam, ahogy visszaemlékeztem.
- Akkoriban Vince Mahaffey volt a partnerem. Már meséltem róla.
- Õ szívta azokat a kis szivarokat.
- Guinea-bûzrudak, az õ szavaival élve. A márkát DeNobilisnek hívták, és tisztára úgy néztek ki ezek a kis izék, mintha már megjárták volna egy macska emésztõrendszerét. Nem is tudom elképzelni, hogy lehettek volna még büdösebbek. Vince pedig szívta õket egész nap, zabált, mint egy disznó, és ivott, mint egy hal.
- A tökéletes példakép.
- Vince azért jó srác volt - mondtam. - Rengeteget tanultam tõle.
- Akkor elmondod a sztorit?
- Hallani akarod?
Kényelembe helyezte magát a kanapén. - Persze - mondta. - Szeretem, amikor mesélsz nekem.
Hétköznap éjjel volt, emlékeztem, telihold. Ha jól rémlik, tavasz, de ebben nem vagyok biztos. Mahaffey és én egy rádiós kocsiban voltunk. Épp vezettem, amikor bejött a hívás, õ pedig visszaszólt, hogy indulunk.
Park Slope manapság elég vonzó hely, de az eset még azelõtt történt, hogy a dzsentrifikáció megindult, és a Slope még mindig egy munkásnegyed-szomszédság volt, túlnyomórészt írek-lakta hely. A ház, ahová tartottunk, egyike volt a sornak, ami barna, négyemeletes kõházakat számlált, emeletenként két lakással. A hall fél emelettel az utca szintje felett volt, és egy férfi állt a kapualjban, ránk várva.
- Conwayékhez jöttek - mondta. - Két emeletet fel és balra.
- Ön az egyik szomszéd?
- Alattuk lakom - mondta. - Én hívtam ki magukat. A nejem ott van a szegény nõ mellett. Idióta volt, mármint a férje.
- Nem jöttek ki jól?
- Miért mondanám ezt? Jó szomszéd volt.
- Akkor miért hívta idiótának?
- Azért, amit tett - mondta a férfi sötéten. - Ha valaki meg akarja ölni magát, Jézusom, megbocsáthatatlan bûn, de akkor is a saját dolga, nem? - Megrázta a fejét. - Csinálja egyedül, az Istenért. Ne amikor a felesége is ott van. Élete végéig ez lesz az utolsó emléke a férjérõl.
Felmentünk a lépcsõn. Az épület jó állapotban volt, de ez nem változtatott egyhangúságán, és a lépcsõház káposztától meg egerektõl bûzlött. Az ingatlanokban érezhetõ szag változott az évek során, a lakók összetételének megújulásával. A káposztát általában az ír szomszédságokban lehetett érezni. Szerintem ez még ma is így van Greenpointnál és Brighton Beachnél, ahová a Lengyel- és Oroszországból érkezettek költöznek. És biztos vagyok benne, hogy a lépcsõházakban terjengõ szagok közösségrõl-közösségre változnak, így az ázsiaiaknál, afrikaiaknál és latin-amerikaiaknál se ugyanaz, de az egérszag valószínûleg mindenhol ott van.
Félúton a második emelet felé összefutottunk egy nõvel, aki épp lefelé indult.
- Mary Frances! - kiáltott fel. - Itt a rendõrség!
Felénk fordult. - Ott van hátul - mondta -, a gyerekekkel, azokkal a szegény ördögökkel. Erre, a lépcsõ tetején forduljanak balra. Be is mehetnek.
A Conway lakás ajtaja félig nyitva volt. Mahaffey kopogott, aztán benyitott, amikor nem kapott választ. Bementünk és ott is volt, egy középkorú férfi sötétkék nadrágban és fehér tank-top atlétában. Megvágta magát az aznap reggeli borotválkozásnál, de ez volt a legkisebb baja. Egy széken nyúlt el, a TV-vel szemben. A bal oldalára dõlt, és jobb halántékánál nagy lyuk tátongott, ami körül a bõr megpörkölõdött. Jobb keze az ölében nyugodott, az ujjai még mindig a háborúban szerzett fegyvert markolták.
- Jézus - mondta Mahaffey.
A kandalló fölött ott is lógott a falon egy kép Jézusról, mellette pedig egy hasonlóan keretezett, John F. Kennedyrõl. Más fényképek és szenteket ábrázoló festmények nyugodtak itt-ott a szobában - asztallapon, falon, TV-n. Egy apró keretes fotót néztem, ami egy egyenruhába öltözött fiatalembert ábrázolt, s amikor rájöttem, hogy ez a halott férfi ifjúkori mása, akkor lépett be a szobába a feleség.
- Bocsánat - mondta -, nem hallottam, hogy bejöttek. A gyerekekkel voltam. El tudják képzelni, milyen állapotban vannak.
- Ön Mrs. Conway?
- Mrs. James Conway. - Ránézett néhai férjére, de a pillantás csak rövid ideig tartott. - Beszélt és nevetgélt - mondta. - Viccelõdött. Aztán lelõtte magát. Miért?
- Ivott, Mrs. Conway?
- Egyet vagy kettõt, igen - mondta. - Szerette az italát. De nem volt részeg.
- Hova lett az üveg?
Összetette a kezét. Alacsony nõ volt, elgyötört arccal és sápadt, kék szemmel, virágmintás pamut otthonkába öltözve. - Eltettem - mondta. - Nem kellett volna, igaz?
- Elmozdított mást is, hölgyem?
- Csak az üveget - mondta. - Az üveget és a poharat. Nem akartam, hogy az emberek azt mondják, piásan tette, mert hát milyen lenne az a gyerekeknek?
Elfelhõsödött az arca. - Vagy jobb azt hinni, hogy az ital miatt tette, amit tett? Nem tudom, melyik a rosszabb. Maguk férfiak mit gondolnak?
- Hogy mindannyiunknak elkelne egy ital - mondta Mahaffey. - Önnek aztán fõleg, hölgyem.
A nõ átment a szobán és kivett egy üveg Schenley's-t egy mahagóni vitrinbõl. Idehozta, három kristálypohárral együtt. Mahaffey töltött mindhármunknak, és a fény felé fordította a poharát. Óvatosan megkóstolta a sajátját, míg mi felhajtottuk az miénket. Átlagos kevert whiskey volt, becsületes iparosmunka. Semmi különös, de a célnak megfelelt.
Mahaffey újra felemelte a poharát és a plafonról lógó csillárra nézett rajta keresztül. - Ezek jó kis poharak - mondta.
- Waterford - mondta a nõ. - Nyolc volt, mind anyámé, de már csak ez a három maradt. - A halott férfira nézett. - Õ egy egyszerû pohárból ivott. Nem használjuk mindennap a Waterfordokat.
- Hát, ez elég különös alkalom - mondta Mahaffey. - Igya csak meg. Jót fog tenni.
Nekigyûrkõzött, lehajtotta a whiskeyt, megborzongott, majd vett egy nagy levegõt. - Köszönöm - mondta. Tényleg jólesett, meg kell mondjam. Nem, többet már nem kérek. De töltsenek csak maguknak.
Én kihagytam. Vince töltött magának egy keveset. Átment a nõvel a történeten, gondosan jegyzetelve a noteszébe. Egy ponton a nõ elkezdett azon töprengeni, mihez kezd majd szegény Jim nélkül. Az utóbbi idõben nem dolgozott, de az építõiparban volt, szóval jól keresett. És úgyis lenne valami a veterán segélytõl, nem? És a társadalombiztosítás?
- Biztos vagyok benne, hogy majd lesz valami - mondta Vince. - És a biztosítás? Volt neki biztosítása?
Volt egy kötvény, mondta a nõ. Huszonötezer dollár, ennyit vett ki, amikor az elsõ gyerek született, és az asszony szerint minden hónapban fizették a részletet. De öngyilkos lett, az nem állítaná le õket?
- Pont ezt hiszi mindenki - mondta neki Mahaffey -, de ez ritkán fordul elõ. Általában az a szabály, hogy öngyilkosság esetén nincs pénz, ha az elsõ fél évben, talán az elsõ két évben követik el. Így megakadályozzák, hogy hétfõn megkösse valaki a szerzõdést, és kedden kicsinálja magát. De önöknél már letelt a két év, nem?
Buzgón bólogatott. - Hány éves is Patrick? Majdnem kilenc, és akkor kötöttük, amikor megszületett.
- Akkor szerintem már nincs mitõl félni - mondta Mahaffey. - És így fair, gondoljunk csak bele. A cég már annyi éve élt a férje részleteibõl, miért kéne egy apró tévedés miatt megvonni önöktõl a pénzt?
- Én is így okoskodtam - mondta a nõ -, de valahogy olyan reménytelennek tûnt a helyzet. Azt hittem, ez már csak így mûködik.
- Hát - mondta Mahaffey -, mégsem.
- Minek is hívta? Egy apró tévedésnek? Ez nem elég ahhoz, hogy ne jusson a mennybe? A csüggedés bûne, tudja. - Ez utóbbit nekem címezte, talán mert úgy gondolta, Mahaffey jártasabb a teológiában, mint én.
- És ez fair? - kérdezte, ismét Mahaffey felé fordulva. - Jobb egy özvegybõl kicsalni a pénzét, mint James Conwayt a pokolba csalni.
- Talán az Úr hosszútávon is látja a dolgokat.
- A papok nem ezt mondják.
- Ha nem volt teljesen magánál, amikor...
- Magánál! - A nõ hátralépett, kezét a mellére téve. - Ki lehet magánál, amikor ilyesmit elkövet?
- Hát...
- Viccelõdött - mondta a nõ. - A fejéhez nyomta a fegyvert, de még ekkor sem ijedtem meg, mert nem volt mitõl, mindig így viselkedett. Igaz, eszembe jutott, hogy mi lenne, ha véletlenül elsülne a pisztoly, de csak ennyit mondtam.
- Erre õ?
- Azt mondta, hogy mindannyian jól járnánk, õt is beleértve. Erre én , hogy még csak ne is mondjon ilyesmit, ez szörnyû, bûnös gondolat, és õ azt mondta, hogy ez csak az igazság, és rám nézett, rám nézett.
- Hogyan?
- Mintha azt kérdezné, Látod, mit csinálok? Figyelsz rám, Mary Frances? Aztán lelõtte magát.
- Talán baleset volt - jegyeztem meg.
- Láttam az arcát. Láttam, ahogy szorul az ujja a ravaszon. Mintha bosszantani akart volna. De nem volt dühös rám. Az Isten szerelmére, miért is...
Mahaffey megveregette a vállam. - Kísérd át Mrs. Conway-t a másik szobába - mondta. - Hadd mossa meg az arcát, igyon egy pohár vizet, és nézze meg, jól vannak-e a srácok. - Ránéztem, mire õ megszorította a vállam. - Valamit ellenõrizni akarok - mondta.
Bementünk a konyhába, ahol Mrs. Conway egy bevizezett mosogatóronggyal gyengéden áttörölte az arcát, majd egy pohárba vizet töltött, és apró kortyonként megitta. Aztán megnéztük a gyerekeket - egy nyolc éves fiút, és egy pár évvel fiatalabb lányt. Csak ültek ott, kezükkel az ölükben, mintha valaki megtiltotta volna nekik, hogy megmozduljanak.
Mrs. Conway odament hozzájuk, és azt bizonygatta, hogy minden rendben lesz, majd mondta nekik, hogy készülõdjenek a lefekvéshez. Úgy hagytuk õket, ahogy rájuk találtunk, egymás mellett ülve, kezükkel az ölükben. Gondoltam, hogy sokkos állapotban vannak, és nekem úgy tûnt, megvan rá minden okuk.
Visszakísértem Mrs. Conwayt a hálószobába, ahol Mahaffey a halott férj fölött görnyedt. Kiegyenesedett, amint beléptünk. - Mrs. Conway - kezdte -, valami fontosat kell mondanom.
A nõ várta, mi lehet az.
- A férje nem ölte meg magát - jelentette be.
A nõ szeme tágra nyílt, úgy nézett Mahaffey-re, mintha az hirtelen megõrült volna. - De láttam, ahogy megtette - mondta.
Vince összeráncolta a szemöldökét, és bólintott. - Bocsásson meg - kezdte. - Rosszul mondtam. Úgy értettem, hogy nem öngyilkos lett. Természetesen megölte magát, persze, hogy megölte magát.
- Láttam, ahogy tette.
- Persze, hogy látta, szörnyû is lehetett, kegyetlen dolog. De nem szándékos volt, asszonyom. Baleset!
- Egy baleset.
- Igen.
- A fejéhez szorított egy pisztolyt és meghúzta a ravaszt. Egy baleset?
Mahaffeynek egy papírzsepi volt a kezében. Felfelé fordította a tenyerét, hogy megmutassa, mit fog. A tölténytár volt, a pisztolyból.
- Egy baleset - kezdte Mahaffey. - Ön azt mondta, csak viccelt, és így is volt, csak épp a tréfa rosszul sült el. Tudja, mi ez?
- Valami a fegyverrel kapcsolatos?
- A tár, asszonyom. Vagy heveder, ahogy még mondják. Ebben vannak a töltények.
- A golyók?
- A golyók, igen. És tudja, hol találtam?
- A fegyverben?
- Azt hittem, ott lesz - mondta Mahaffey - és kerestem is, de nem ott volt. Aztán megveregettem a férje zsebét, és megtaláltam. - Ezzel, még mindig a zsepiben tartva, berakta a tárat a férfi jobb zsebébe.
- Még nem érti - mondta a nõnek. - És te, Matt? Te tudod, mi történt?
- Azt hiszem.
- Csak viccelõdött önnel, asszonyom. Kivette a tárat a pisztolyból és a zsebébe dugta. Aztán a fejének szegezte a fegyvert, hogy megijessze. Meghúzta a ravaszt, és ez volt az a pillanat, amikor a kakas kattant az üres töltényûrön, ekkor gondolta ön azt, hogy tényleg lelövi magát, és a férje látta is a reakcióját.
- De tényleg lelõtte magát - mondta a nõ.
- Mert volt egy töltény a pisztolyban. Ha már betárazta, nem elég kivenni a tölténytárat. Elfelejtette, hogy maradt benn egy golyó, azt hitte, nincs megtöltve a fegyver, és mikor meghúzta a ravaszt, még csak meglepõdni se volt ideje.
- Az Úr kegyelmezzen - mondta a nõ.
- Ámen - tette hozzá Mahaffey. - Szörnyû dolog, asszonyom, de nem öngyilkosság. A férje soha nem akarta megölni magát. Tragédia, borzalmas tragédia, de baleset volt. - Vett egy mély levegõt. - Valószínûleg el lesz egy ideig a purgatóriumban a viccéért, de a pokol tüzét megússza, és ez is valami, nem? Most pedig szeretném használni a telefonját, asszonyom, be kell jelentkeznem.
- Ezért akartad tudni, hogy revolver volt-e vagy automata - mondta Elaine. - Az egyiknek van tára, a másiknak nincs.
- Egy automatának van. Egy revolvernek hengere van.
- Ha revolvere lett volna, akkor játszhatott volna orosz-rulettet. Ez az, amikor pörgeted a hengert, nem?
- Én így tudom.
- Hogy is mûködik? Egy kivételével minden hely üres? Vagy egyet kivéve mindegyikben van töltény?
- Szerintem attól függ, milyen esélyeket szeretnél.
Belegondolt, majd vállat vont. - Szerencsétlen Brooklyn-iak - mondta. - Mahaffey miért kezdte keresni a tárat?
- Valami bûzlött a dolog körül - mondtam - és eszébe jutott egy eset, ahol egy fickó lelõtte a haverját, egy szerinte üres fegyverrel, mivel elõzõleg kivette a tárat. Ezzel védték a tárgyaláson a fazont, aki nem is került sehová, de az ügy megmaradt Mahaffey agyában. Amint közelebbrõl is megvizsgálta a fegyvert, rájött, hogy hiányzik a tár, innen meg már csak meg kellett keresni.
- A halott férfi zsebében.
- Pontosan.
- Így megmentette James Conwayt az örök rabságtól a pokolban - mondta Elaine. - Nem mintha túl sokat számítana itt Mahaffey, hm? Úgy értem, Isten úgyis tudta, mit tesz vele, anélkül, hogy megtalált volna egy tárat, nem?
- Ne engem kérdezz, drágám. Még csak katolikus se vagyok.
- A goj az goj - mondta. - Neked tudnod kéne ezeket a dolgokat. Na mindegy, értem a lényeget. Isten vagy Conway szemében már nem számít, de Mary Francesnek nagyon is. Szent földbe temetheti el az urát, és biztos lehet benne, hogy majd várni fog rá, ha eljön az õ ideje is.
- Így van.
- Rémes sztori, nem? Úgy értem, történetnek jó, de igazából szörnyû, hogy valaki így haljon meg. A felesége és a gyerekei szeme láttára.
- Borzasztó - értettem egyet.
- De van még valami. Vagy nem?
- Még valami?
- Gyerünk - mondta. - Valamit kihagytál.
- Túl jól ismersz.
- Az biztos is.
- Szóval, mit hagytam ki?
Belegondolt. - Egy pohár vizet - mondta.
- Hogyhogy?
- Kiküldte mindkettõtöket a szobából - mondta, mielõtt megnézte, mi van a tárral. Tehát Mahaffey egyes-egyedül találta meg.
- A nõ magánkívül volt, Mahaffey meg úgy gondolta, jót tenne neki egy kis víz. Plusz a kölyköktõl sem hallottunk egy hangot se, úgyhogy ésszerû volt rájuk nézni.
- És neked vele kellett menned, nehogy eltévedjen a hálószoba felé.
Bólintottam.
- Így volt kényelmes - feleltem -, szemtanú nélkül megtalálni a tárat. Elég ideje volt ahhoz, hogy felvegye a pisztolyt, kiszedje a tárat, visszarakja a stukkert Conway kezébe, a tárat pedig a zsebébe. Így megvolt az aznapi jó cselekedet, öngyilkosságból balesetet csinált. Istent nem csapja be vele, de a lelkésznek így is több, mint elég. Conwayt eltemethetik a szent földbe, függetlenül attól, hogy a lelke hová jut majd.
- Szerinted tényleg ezt tette?
- Könnyen meglehet. De tegyük fel, hogy te vagy Mahaffey, megnézed a pisztolyt, a tár benne van, és megteszed, amirõl most beszéltünk. Állnál a kezedben a tárral, várva az özvegyet és a társad, hogy elmondhasd, mire jöttél rá?
- Miért ne? - kérdezte, majd válaszolt is saját magának. - Nem, persze, hogy nem - mondta. - Ha egy felfedezést akarok tenni, ahhoz szemtanúk kellenek. Fogom a tárat, kiveszem, bedugom a zsebébe, visszateszem a pisztolyt a kezébe, aztán megvárom, míg ti ketten visszajöttök. És akkor támad a ragyogó ötletem, ellenõrizzük a pisztolyt, látjuk, hogy hiányzik a tár, és egyikünk megtalálja a fickó zsebében, ahová egy perce rejtettem el.
- Sokkal meggyõzõbb, mintha elmondanád, mit találtál, anélkül, hogy bárki is látta volna.
- Másrészrõl - kezdte -, nem csinálhattam volna ellenkezõleg? Mondjuk megnézem a fegyvert, látom, hogy hiányzik a tár. Miért ne várjam meg míg visszajöttök, mielõtt egyáltalán elkezdem keresni a tárat?
- Túl kíváncsi vagy.
- És nem várhatok egy percet? De mégis, tegyük fel, hogy megtalálom a tárat a zsebében. Miért vegyem ki?
- Hogy biztos legyél benne, mi is az.
- És miért ne tegyem vissza?
- Talán eszedbe jut, hogy bárki kételkedhet a szavadban - jegyeztem meg. - Vagy talán, bárhol is találta Mahaffey a tárat, a pisztolyban vagy Conway zsebében, ahol szerinte volt, talán vissza is rakta volna, ha lett volna elég ideje. De visszaértünk, és ott találtuk, a tárral a kezében.
- A zsebkendõjében, ahogy mondtad. Az ujjlenyomatok miatt?
- Naná. Nem szerencsés már ott levõ ujjlenyomatokat eltüntetni, vagy a sajátjaidat ott hagyni. Nem mintha a laborban foglalkoztak volna vele ennél az esetnél. Manapság talán, de akkor, a nyolcvanas évek elején? Amikor egy fazon lelövi magát, szemtanúk elõtt?
Egy hosszú pillanatig Elaine csendben volt. Aztán így szólt: - Szóval, mi történt?
- Mi történt?
- Ja, a legjobb tudomásod szerint. Mi történt igazából?
- Nincs kizárva, hogy úgy történt, ahogy Mahaffey rekonstruálta. Véletlen baleset. Hülye baleset, de ettõl még az.
- De?
- De Vince-nek vajból volt a szíve - mondtam. - Egy lakás, tele szenteket ábrázoló képekkel, rá kellett, hogy jöjjön, a nõnek fontos, hogy a férjének legyen esélye a mennyben. Ha ezt el tudná intézni, nem kellene foglalkozni a valósággal, objektíven.
- És nem zavarná, hogy ehhez babrálnia kell a bizonyítékkal?
- Nem okozna neki álmatlan éjszakákat. Mondjuk, Isten látja lelkem, én soha nem tettem ilyesmit.
- Mindenki, akit lecsuktál, bûnös volt.
- Valamiben - tettem hozzá. - A legjobb tudomásom szerint válaszoljak? Nem lehet megmondani. Amint Mahaffeynek beugrott a trükk, az egész jelenet készen volt. Conway vagy kivette a tárat és mi majd megtaláltuk volna, vagy nem, és mi vettük volna ki neki, hogy aztán találjuk meg.
- "A hölgy vagy a tigris". Bár nem igazán, mert bárhogy is legyen, a vége ugyanaz. A könyvekbe balesetként került, mégha nem is az történt.
- Ez a lényeg - mondtam.
- Így végülis mindegy, hogy történt.
- Hát igen - kezdtem -, de mindig is reméltem, hogy tényleg úgy történt, ahogy Mahaffey elmondta.
- Mert nem akartál rosszat gondolni róla? Nem, ez biztos nem talált. Már úgyis mondtad, hogy biztos képes babrálni a bizonyítékkal, és az nem zavart sose. Feladom. Miért? Mert nem akartad, hogy Mr. Conway a pokolra jusson?
- Sose találkoztam vele - mondtam -, és látatlanban fölösleges lenne foglalkozni azzal, hova kerül. De jobban örülnék, ha a tár tényleg a zsebében lett volna, ahogy Mahaffey állította, amiatt, amit ez bizonyít.
- Azaz, hogy nem akarta megölni magát? De azt hittem, az elõbb pont azt beszéltük, hogy...
Megráztam a fejem. - Azaz, hogy nem a nõ tette.
- Ki? A felesége?
- Aha. Hogy mit nem csinált? Megölte? Azt hiszed, hogy õ ölte meg?
- Lehetséges.
- De lelõtte magát - mondta Elaine. - Szemtanúk elõtt. Lemaradtam valamirõl?
- Majdnem biztos, hogy így történt - mondtam -, de a nõ volt az egyik tanú, és a gyerekek voltak még ott, akik ki tudja, mit láttak, ha egyáltalán láttak valamit. Mondjuk, hogy Conway ott ült a kanapén, mind TV-t néztek, nem láttak semmit, de mire a nõ befejezte a balhét, már azt hitték, mégis.
- És sose mondták, mit láttak, vagy mit nem láttak.
- Egy szót se szóltak, mert nem is kérdeztük õket. Nézd, nem hiszem, hogy a nõ volt. Eszembe se jutott, csak miután lezártuk az ügyet, akkor meg már minek foglalkoztam volna vele? Mégcsak nem is említettem Vince-nek a dolgot.
- És ha mégis szóltál volna neki?
- Azt mondta volna, hogy a nõ nem az a fajta, és ez az igazság. De sose tudhatod. Ha nem õ volt, Mahaffey csak megnyugtatta. Ha mégis, akkor biztos elcsodálkozott, hogy került a tár a revolver markolatából a férje zsebébe.
- Rájöhetett, hogy Mahaffey tette oda.
- Aha. És huszonötezer oka lehetett, hogy megköszönje neki.
- Hm?
- A biztosítás - mondtam.
- De azt mondtad, úgyis fizetnének.
- Dupla kártérítés - mondtam. - A törvény értelmében fizettek volna egy alapösszeget, de baleseti halál esetén ez kétszeres pénz. Ez akkor él, ha ez a dupla kártérítés-dolog meg van határozva a kötvényben, és nem tudom, ebben az esetben így volt-e vagy sem. De az akkori kötvények, fõleg a viszonylag kisebbek, rögzítettek ilyesmit. A vállalatok szerették ezeket így meghatározni, a kötvény-tulajok pedig általában bele is mentek. Magasabb biztosítási részlet, és kétszeres kifizetés? Miért ne mentek volna bele?
Ezzel elvoltunk egy darabig. Aztán Elaine a jelenlegi esetrõl kérdezett, ami elindította az egész beszélgetést. A fegyver-dolog csak úgy eszembe jutott, magyaráztam, kíváncsiságból. Ha tényleg automata volt a pisztoly, és a tár is a fickó zsebében volt, nem pedig a fegyverben, ahol az ember számított volna rá, valamelyik zsaru mostanra biztos rájött a megoldásra, az ügyet pedig könnyen tisztázták.
- Ez aztán a sztori - mondta Elaine. - És mikor is történt, harmincöt éve? És még soha nem említetted?
- Sose jutott eszembe - mondtam -, nem egy olyan történet, amit érdemes elmesélni. Mivel lezáratlan. Nem fogjuk megtudni, mi történt valójában.
- Nem is baj - mondta. - Ettõl még jó sztori.
Az inwoodi fazon, mint kiderült, egy .38-as revolvert használt, és még aznap megtisztította és betárazta. Kizárt, hogy baleset volt.
És attól, hogy egyszer sem meséltem el az esetet az évek alatt, ez nem jelenti azt, hogy néha ne jutott volna eszembe. Vince Mahaffey és én sose beszélgettünk róla igazán, de néha azt kívántam, bárcsak mégis. Jó lett volna tudni, mi történt valójában.
Tegyük fel, hogy lehetséges, bár ebben nem vagyok biztos. Végül is kiküldött a szobából, mielõtt bármit is csinált volna. Eszerint nem akarta, hogy tudjam, mi történt, szóval miért is rohant volna utána hozzám elmondani? Fene se tudja. És, ahogy teltek az évek, rájöttem, jobb is így. Nem tudom megmondani miért, de jobb.

Fordította: R. G.

vissza