Ennek az ügynökségnek dolgozott Dashiell Hammett 1915 és 1922 között. Ugyan manapság sokan kétségbe vonják, hogy valóban nyomozó lett volna Hammett, de ez a tényen nem változtat. Hammett nem sokkal azután elkezdett publikálni a Black Mask magazinban, hogy otthagyta az ügynökséget. Hõse a Continental Op volt, kemény és cinikus detektív, aki nyakig benne volt kora minden mocskában. Nyugodtan állíthatjuk, Hammett volt az, aki megteremtette a keménykötésû magándetektív (hard-boiled detective) alakját. Regényei folyamatosan jelentek meg a Black Maskben: elsõként a Véres aratás, majd a többi. Hõsei - Sam Spade és Ned Beaumont - szenvtelen, kemény alakok, akikben az igazi érzelem szikrája csak elvétve fedezhetõ fel. Csak és kizárólag saját erkölcsi kódjuk alapján élnek. Szerencsés esetben ez az erkölcsi kódrendszer egyezik a törvényével. Ha nem, a hõs nem tántorodik vagy bizonytalanodik el, hanem cselekszik, ahogy helyesnek tartja. S ez az, ami mind mai napig jellemzi a fikcionális magándetektíveket.

Hammett utolsó érdemi könyve (A cingár feltaláló - Thin Man) 1934-ben jelent meg, utána csak apróságok és fragmentumok. Ám utódja már készen állt, teljes fegyverzetben. Raymond Chandler elsõírásai szintén a Black Maskben jelentek meg 1933-tól, ám elsõ, zajos sikerét az 1939-ben kiadott Hosszú álom (The Big Sleep) c. regényével aratta (melybõl egyébiránt pazar film is készült Humphrey Bogarttal a fõszerepben, s amelynek forgatókönyvét a késõbbi Nobel-díjas Willaim Faulkner írta). Chandler Philip Marlowe-val írta be magát az irodalomtörténetbe. Marlowe már kevésbé olyan érdes, mint Hammett hõsei, s hogy õszinték legyünk, egyik sem éri el az Üvegkulcs vagy a Véres aratás komplexitását, már-már fájdalmas életszerûségét. Chandler nagyszerûségéhez kétség sem férhet, hiszen Marlowe-val iskolát teremtett, máig ható tradíciót. Marlowe is az élet sötétebbik oldalán nyomozott, õ is szerette az italt s a nõket, õ is cinikus volt, de személyiségét belengte egyfajta csendes melankólia, s csak nagyon ritkán produkált olyan pofozkodásokat, mint mondjuk Ned Beaumont. S csak nagy ritkán tévedt az élet olyan sötét oldalára, mint Hammett hõsei. Talán utolsó regényében, az 1959-es Visszajátszásban (Playback) merült le igazán mélyre, de akkor már késõ volt. A színen ugyanis megjelent Kenneth Millar.

De mielõtt hozzákanyarodnánk, egy rövid kitérõ a noir felé. A puristák biztosan felkapják fejüket, de meglátásom szerint a noir a hard-boiled egyik mellékága, amely folyamatos népszerûségnek örvendett, de a magándetektív-irodalom fõáramába soha nem került be. A noirról most csak annyit, hogy a mûfaj két alapvetõ klasszikusa, James M. Cain A postás mindig kétszer csenget és Horace McCoy A lovakat lelövik, ugye? c. regényei szintén a 30-as évek derekán jelentek meg, s a szerzõk sorában a késõbbi évtizedekben olyan felülmúlhatatlan nagyságok alkottak, mint Jim Thompson, Charles Willeford, Harry Whittington, David Goodis, Charles Williams, William P. McGivern és Cornell Woolrich (kinek utolsó, félbehagyott regényét Lawrence Block fejezte be).

Az ötvenes évek krimiirodalmának - jelen írás rendezõelve, a fõáram szempontjából - két nagy állomása van. Illetve három. Elsõként, megjelent az ún. police procedural mûfaj, amely a rendõrségi nyomozómunkát állította középpontjába. A mûfaj máig legnagyobb alakja a nálunk is méltán népszerû Ed McBain. McBain azonban nem magándetektívekkel foglalkozott, míg Mickey Spillane igen. Sajnos igen. 1947-ben jelent meg Én, az esküdtszék (I, the Jury) c. regénye, amely sokkal nagyobb sikert aratott a megérdemeltnél. A fõszereplõ Mike Hammer - ahogy neve is sugallta - egyszerû és brutális lélek volt. Nem nyomozott, nem gondolkozott, nem csinált semmit, csak verekedett, pusztított és tombolt. Persze nyilvánvaló, hogy miért arattak könyvei akkora sikert, hogy 1953-ra 13 millió volt belõlük forgalomban. Amerika nehéz idõket élt, ahol a verbális keménykedésre és a szellemes cinizmusra senki nem volt kíváncsi. Elindultak a politikai boszorkányüldözések (amelynek egyébként Hammett is áldozatul esett), s a nyers erõszak mindennél vonzóbb volt. Mike Hammer azonban nem sokáig maradt az olvasók szívében, mert megjelent a már említett Kenneth Millar, s vele együtt a modern kor magándetektívje.

Millarként senki nem ismeri, Ross Macdonaldként azonban sokkal többen. Macdonald kicsit továbbfejlesztette a Hammett és Chandler kitalálta típust. Fõhõse, Lew Archer higgadt, visszafogott, becsületes, nem túl szórakoztató egyéniség, aki azonban az évek múlásával minden olyan ügyben nyomozott, ami Amerikát akkor érdekelte. Hammett, Chandler és Macdonald hõsei közül Lew Archer volt a legmarkánsabb erkölcsi kóddal rendelkezõ. Ha vonakodva is, de mindent megtett azért, hogy egy zavaros korban a rendet képviselje. Archer figurája aprólékosan kidolgozott, s Macdonald már annak az új irányzatnak a szellemében írta meg, amely inkább a fõszereplõ cselekedetei alapján rajzol jellemet, semmint a "gondolta", "tûnodött" vagy "elmélkedett" kezdetû kvázi belsõ monológokkal. (Ezen irányzat legkiválóbb képviselõje Charles Willeford, illetve a nálunk is ismert, de nem eléggé méltányolt Patricia Highsmith.) Archer inkább gondolkodó, semmint cselekvõ hõs, aki - elõdjeivel ellentétben - együtt érez kora fiatalságával, azok problémáival. S még egy különös vonása Macdonald regényeinek: Archer gyakran nyomoz olyan ügyekben, amelyek a környezet pusztításával kapcsolatosak. Utoljára 1973-ban jelent meg vele regény, alig két évvel az elsõ Matt Scudder-regény elõtt.

Amikor 1975-ben megjelent Az apák bûnei, Lawrence Block még alig jegyzett író volt. Pályája elején pornográf regényekkel indult, innét nyergelt át a kalandregényekre, hogy elérkezzen végül a krimihez, annak is a hard-boiled irányzatához. Scudder tökéletes lenyomata korának. A hetvenes évek közepére Amerika számos komoly traumán ment keresztül, melyeket még nem volt ideje feldolgozni. Elvesztették a vietnámi háborút, Nixon meggyalázta az elnöki hivatal szentségét, nem tudtak magukkal mit kezdeni a hatvanas évekbõl itt maradt hippik és Vietnámból hazatért veteránok. A gazdaság mélyponton volt, a feszültségek nem csökkentek. Ekkor lépett színre Matt Scudder, a volt zsaru, az alkoholista, aki súlyos küzdelmet folytat belsõ démonaival, s gyakran áll vesztése. Scudder, aki a legmocskosabb ügyekben nyomoz, Scudder, aki nem is magándetektív, hanem egy ex-zsaru, aki szívességet tesz bizonyos embereknek. Block hõse nemcsak ebben egyedülálló. Elõdei - Hammett, Chandler és Macdonald - nem sokat foglalkoztak fõhõseik jellem- és személyiségfejlõdésével. Kõbe vésett alakok voltak, akik soha nem változtak. Nemúgy Scudder. A most már 15 regénybol álló folyam a modern irodalom egyik legmarkánsabb és legjobban kidolgozott fejlõdésregény-sorozata. Talán elnézik ezt a nem ideillõ fogalmazást, de nincs rá jobb szó. Scudder fejlõdik, változik, egyvalamihez azonban csökönyösen ragaszkodik: erkölcsi kódrendszeréhez. Scudder becsületes a maga módján, egyenes, s csak egy dolog érdekli: a bûnös nyerje el büntetését. Scudder elõdei velük egyenrangú örököse: az utcák kemények, a pofonok fájnak, az ital mar, a nõk megbízhatatlanok, a múlt szennyes, a jelen mocskos, a jövõ bizonytalan.

S hogy van-e élet Scudder után? Nem tudni. A sorozatnál egyenletesebb, erõsebb és sikeresebb nem született, bár próbálkozások voltak. Robert B. Parker Spensere sajnos ellaposodott, Walter Mosley Easy Rawlinsa nem tud kitörni a faji kötöttségbõl, James Lee Burke Dave Robicheaux-ja pedig saját maga sablonjává lett. Egyvalaki volt, aki Blockot követhette volna. Larry Beinhart trilógiájának megjelenése a 80-as évek végén, 90-es évek elején a legjelentõsebb esemény volt a hard-boiled irodalomban, de Beinhart A farok csóválja c. film alapjául szolgáló regény (American Hero) megjelenése óta Oxfordban tanít, s a hírek szerint esze ágában sincs írni. A mûfaj mégsem fog elhalni, hisz Block folyamatosan ír, s talán elõbb-utóbb meglesz az utód. Addig is, vár még ránk 14 Scudder-regény.

Varga Bálint

Copyright © Varga Bálint, 2004
(a cikk eredetileg itt található)