Amikor borosta nõ a szavakon - A Scudder-regények stílusáról

Elengedhetetlen néhány szót szólni Lawrence Block híres sorozatának, a Matthew Scudder-regények stílusáról, amely elsõ olvasásra enyhén szólva is mellbevágó. Hiányoznak belõle a magyar olvasó által megszokott és oly kedves szépen gördülõ mondatok, a tempós, ugyanakkor ízes elbeszélõhang. Egy olyan szöveggel találjuk szemközt magunk, amely már a második oldalon úgyszólván "dörzsöli" az ember szemét, akár a harmadnapos borosta: lehet hogy szép és esztétikus, de idõbe telik megszokni.
Kezdjük tehát ott, hogy a detektívregény korántsem elszigetelt stílus, sõt az úgynevezett szépirodalom (melynek definíciójától és egyáltalán létezésének kérdéses voltától most tekintsünk el) gyakran alkalmazza a detektívregény eszköztárát. Hely hiányában utalnánk most csak a hatvanas-hetvenes évek fõ irányzatára, a posztmodernre, amely megszállottan igyekezett a már ismert regénytípusokat úgy felhasználni, hogy közben önmagukból kiforgatva valami teljesen mássá alakítsa õket.

Ugyanakkor a kölcsönhatás a másik oldalról is igaz: a detektívregény sem marad érintetlen, amikor az irodalom mint olyan próbál életet adni valami újnak; a szimpátiás fájások az adott központból feltartóztathatatlanul továbbgyûrûznek. Márpedig a '70-es években a posztmodern válsága kiteljesedett, s mivel a bomlásnak is megvan a maga szélsõértéke, jöhetett az ellenakció. Az írók visszanyúltak a gyökerekhez, vissza a hagyományos elbeszélõprózához, vissza Hemingwayhez. Leginkább tetten érhetõ ez a késõbb minimalizmusnak keresztelt irányzatban, melynek alapítója, Raymond Carver az elsõ Scudder-regénnyel egy évben, 1976-ban jelenteti meg elsõ novelláskötetét tizenöt év termésével. A minimalizmus lényegében egyfajta esztétikai puritanizmus: a próza lecsupaszítása a végletekig, cél mindenféle sallang és ballaszt kihajítása, a szavak erejének középpontba helyezése.

Már ebbõl is látható a hasonlóság a Scudder-regényekkel. A leíró szöveg dísztelen, csak a legszükségesebb jelzõk maradhatnak, a mondatok szárazak, kaparják az ember torkát, a párbeszédek az élõbeszéd igényével lépnek fel. Akárha egy irodalmi forgatókönyvet olvasnánk, a szavak csak beugrók az igazi tartalomhoz; a reakciók nincsenek elemezve, hanem dramatizált formában jelennek meg, a szöveg ha úgy tetszik nincs elõre megrágva, nekünk kell megdolgozni az élvezetért. Mint a minimalista prózában mindenütt, a cselekmény itt sem világrengetõ, nincsenek nagy lövöldözések, üldözések; a hétköznapok szintjén mozgunk, hétköznapi bûnök és hétköznapi bûnözõk - sõt hétköznapi bûnösök között, azaz életbõl vett karakterek között, akik épp annyira sztereotipek, amennyire mindenki az, s mindez csak tovább erõsíti ezt a regények fojtó légkörét.

Mivel elsõ személyû elbeszélõnk van, Scudder, így szükségszerûen az õ érzékeivel, az õ szemén, egyéniségén át látjuk ezt a világot. Márpedig Scudder alkoholista, tehát egyfajta addikciótól, azaz gyengeségtõl szenved (ismét csak mint a legtöbb szereplõ a minimalista prózában). Múltja van, jelene kevés, a jövõbõl pedig nem kér. Ez a rezignált hang az, ami a végletekig feszíti az elbeszélés hangulatát, ettõl lesz még szúrósabb az egész. Nem véletlen tehát, hogy szokatlan, metaforákkal és szóképekkel teli, színes prózát kapunk; az alkohol átmosta ezt a világot, Scudder világát, és ez nem az alkohol színes, dínomdánom köde; az ivás nála nem arra szolgál, hogy feldobja, jobb kedvre derítse, szórakoztassa. A világ e nélkül egyszerûen elviselhetetlen. Lé-t-szükséglet.

Ugyanis a történet nem "Scudder tündöklése és bukása", azon õ már túl van, az volt a rendõri pályafutása; amit mi látunk, az sokkal inkább egy megfáradt ember utópiája. Scudder nem akar semmit, nem vágyik semmire, és kevés dolog lehet ijesztõbb ennél a sodródásnál. Életét lecsupaszította az alapvetõ szükségletekre, s ugyanez a lényeglátás mutatkozik meg az elbeszélésben. Csak azt látja meg és mondja el, ami feltétlen szükséges, minden felesleges szószaporítás és töprengés-mélázás nélkül. Vagyis pontosítsunk: nem is elbeszél, mint inkább megél. És ahol megél, az New York életének egy bizonyos rétege, a bárok világa, ahol bizony mindenféle emberek megfordulnak, mert mindenkinek van problémája. Tönkrement emberek, kisiklott életek valósága ez, mégpedig kínosan valóságos valóság; a teátrális akciók és nagy ívû kalandok helyett Block az emberekre koncentrál, a hibáikra és gyengeségeikre, mégpedig egy olyan fõszereplõn keresztül, aki éppen a saját hibái és gyengeségei miatt vonul vissza ebbe az életbe, ezek közé az emberek közé.

A Lawrence Block egyik elõdjeként emlegetett Raymond Chandler a krimirõl szóló esszéjében a realisztikus látásmód fontosságáról értekezett, de hogy ezt sikerült-e elérnie, errõl máig megoszlanak a vélemények. Block egy olyan világba helyezi Scuddert, hogy a lapokról érezzük a bourbonos kávé nehéz illatát, halljuk a félszavakkal zajló párbeszédeket, ismerjük a pulthoz telepedõ alakokat. A Matthew Scudder-regények nem véletlenül örvendenek nagy népszerûségnek szerte a világon; egészen egyedi élmény leereszkedni ebbe a drámai közegbe, s miközben mi dolgozunk a szövegen, hagyni, hogy az is dolgozzon rajtunk, átengedni magunk whiskyszagú leheletének, és érezni harmadnapos borostáját bõrünkön.