Aláírásgyûjtés

OK, írtál egy könyvet, de hányszor vagy képes ráfirkantani a neved?
Tavaly nyáron hat hetet töltöttem Ragdale-ben, írók társaságában. Minden nap, gyakorlatilag folyamatosan dolgoztam, és az eredmény egy regény volt: a The Burglar on the Prowl. Odaadtam az ügynökömnek, aki továbbította a szerkesztõmnek, elkészült a borító, kinyomták a könyvet, és március 16-án, két héttel ezen írás elõtt, a regény boltokba került.
Ekkor kezdõdött az igazi munkám. Maga a könyv megírása még könnyû falat volt. Itt jött a nehézsúlyú feladat. A nevem aláírása következett.
Lawrence Block, Lawrence Block, Lawrence Block. Újra és újra, könyv, könyv után. A címoldalon a designer direkt hagyott egy kis helyet e célra. Újra, újra és újra.
Igazából maga az aláírás a könyv piacra kerülése elõtt kezdõdött. Februárban elautóztam a Scranton-i HarperCollins raktárba, ahol aláírtam úgy ezer darabot a Prowl-ból a könyvkereskedõknek, akik rendeltek belõle. Van erre akkora igény, hogy a HarperCollins külön kiadjon egy speciális ISBN-számot a 10 kartonnyi dedikált kötetnek.
Március 16-án elrepültem San Diego-ba. A következõ öt napot Dél-Kaliforniában töltöttem, ahol megjelentem öt könyvtári és hat könyesbolti eseményen, és több más, nem hivatalos dedikáláson, mint amire emlékezni tudnék.

Miután végeztem, szombat este véraláfutásos szemekkel hazarepültem. Vasárnap délután a Partners & Crime-hoz mentem a Greenwich Avenue-ra, hogy leadjam a szokásos mûsort. Hétfõn is kedden New York-i boltokban — Murder Ink, Black Orchid, Mysterious Bookshop, és egy pár multi — jártam. Az Otto Penzler úgy 300 könyvvel várt a Mysterious-nál, mindegyik szépen meghajtva, hogy egybõl kinyíljanak a kívánt, dedikálásra váró oldalon. A Black Orchid és a Murder Ink szintén így járt el. Már csináltak ilyesmit, akárcsak én.
Szerda reggel kibéreltem egy terepjárót, amely elég nagy volt, hogy elvigyen úgy hat Hmong menekült-családot. Teleraktam pólókkal és már nem kapható könyvekkel, útra keltem a Hunterdon County Library felé, Flemington-tól nem messze, New Jersey-be.

Hetven ember várt, akik nem csak hallani akarták amit mondok, hanem - nem meglepõ módon - dedikált könyvekre is vágytak.
Én igencsak élveztem, és ez jó, hiszen május 8-ig ezt fogom csinálni — felolvasok és beszélek különbözõ boltokban, könyvtárakban, túrázom az egyszemélyes bookmobile-ommal, és igen, aláírom a nevem.
Hogy az ördögbe történt? Mármint nem velem, ez az én dolgom, de úgy általánosságban, az üzlettel? Mikor váltak a dedikált könyvek olyan keresett áruvá?
Ha Szent Pált nem vesszük figyelembe, a könyvturné, mint olyan, friss találmány. Az elsõ írók, akik ilyenre vállalkoztak, olyan emberek voltak, akiket a könyvük valószínûleg a tévébe juttathatott - — hírességek, akik könyvet írtak (vagy "írtak"), mindenféle non-fiction-írások szerzõi, szakácskönyvek elkövetõi, akik a délutáni mûsorban kitûnõen tudják prezentálni tudásukat.
Idõvel, az ilyen könyvturnék egyre kevésbé voltak média-orientáltak, inkább könyvesboltokra fókuszáltak. Az utóbbi években az ilyenfajta helyi élõ TV-közvetítés országszerte szinte teljesen eltûnt, és nehéz bárkivel is idõpontot egyeztetni, fõleg egy olyan szerencsétlen fazonnal, mint az Önök átlagos regényírója. Mégha a Live at Five's-ot nem, egy helyi könyvest mégiscsak érdekelhet. Az emberek találkozhattak a szerzõvel, feltehettek kérdéseket, megvehették a könyvüket - és, hát, szerezhettek egy dedikált kötetet az esemény mementójaként.
Körülbelül egy tucat évvel ezelõtt, valaki kitalálta, mit kéne csinálnia a szerzõnek ráérõs idejében. Ahelyett, hogy tesped a hotelban egész nap, várva az esti fogadást, minden órát hasznosan eltölthet, ha egyik boltból a másikba ugrálva dedikálja a könyveit. Eleinte a bolti személyzet nem nagyon tudott mit kezdeni a dologgal, de aztán hamar ráálltak az ízére, csakúgy mint az írók, akik természetes visszahúzódásukat legyõzve nagy lendülettel vetették bele magukat az aláírás-osztogatásba, ha akarták, ha nem.
A boltok pedig rögtön ráharaptak, látván, mennyire jól fogynak a dedikált kötetek. Egy aláírt könyv hamar sine qua non-ná, azaz elengedhetetlenné vált a gyûjtõk körében. A legjobb összehasonlítás, ami most eszembe jut, az a könyvborító. 50 évvel ezelõtt a könyv papírcsomagolása azért volt, hogy felhívja rá a figyelmet a boltban, és hogy megvédje a kötetet, amíg valaki megvette és tényleg hozzálátott. Akkoriban szinte mindenki eldobta — ezért maradt már kevés olyan könyv, ami érintetlen borítóval túlélte az éveket.
A gyûjtõk kollektíven eldöntötték, hogy egy könyv, védõborítóval sokkal kívánatosabb, és, természetesen többet ér, mint egy sima. Ráadásul, csak egy ilyen kötetet tekintettek teljesnek. A '20-as és '30-as évekbõl származó könyvek még mindig könnyen beszerezhetõk borító nélkül, de ritka az ilyen évjáratú kötet, aminek védõborítója is van - és 10-szer, 20-szor többet is ér. A frissebb könyvek, hacsak nem ritkaságok, csakorlatilag értéktelenek védõborító nélkül.
Az elmúlt évtized alatt, a gyûjtõk eljutottak oda, hogy egy aláírás nélküli könyvet nem tekintenek teljesnek. „Megvan,” hallhatjuk valakitõl, „de nincs aláírva.” Ha az író még él, a mondat kicsit másképp alakul. „De nincs még aláírva.” mondhatja a gyûjtõ.
Ugye látjuk, hová is tart mindez? Alá kell írnod a könyvet, hogy eladhasd, és ez vonatkozik a régiekre is, hogy boldoggá tedd olvasóidat.

A könyvgyûjtõk sokan vannak, de ez végülis igaz minden hobbi-csoportra. Mégis, mennyien lehetnek? És a hatásuk mekkora lehet?
Óriási.
Egy detektívkönyv-kereskedõ mondta nekem egy vagy két könyvemmel ezelõtt, hogy a rendelése az új regényembõl attól függ, tud-e szerezni aláírt példányokat, vagy sem. Ha nem, a rendelése 10-20 lenne. Ha igen, akkor 200-ról indulna.
Ezek szerint 200 fanatikus gyûjtõ vásárolna? Nem, csak a gyûjtõ farok csóválja a kutyát. Az õ hatásukra az emberek, akik csak megveszik a könyvet, hogy könyvtárukat gyarapítsák, vagy ajándékba adják, már dedikált példányt szeretnének. És mivel annyi aláírt kötet létezik, Gresham Törvényének egyfajta módosult változata lép életbe; az író kézjegyével ellátott könyvek kitaszítják a többieket, egyenesen az Eladatlan Példányok Poklába.
Az egész aláírt-könyv mizéria John Dunning 1992-es könyvével, a Booked to Die-jal erõre kapott, mivel ez állította, hogy az egyszerû kézjeggyel ellátott kötetek többet érnek, mint a külön az adott olvasónak címzettek. Szinte egybõl megnövekedett azok száma, akik a következõt suttogták a fülembe: „Csak aláírást kérek.” Ez így, csak a nevet leírva gyorsabb is, mint mondjuk a „Cathy-nek, sose felejtem el azt a csodálatos éjszakát Sioux Falls-ban.” Ja, és a Cathy C-vel vagy Kathy K-val, a végén Y-nal vagy I-vel?
„Köszönjük, John Dunning,” mondtuk sokan, amikor egy csak-aláírást kéréssel találkoztunk. De ennek volt egy hátulütõje is. Az emberek ugyan megelégedtek egy szimpla névvel a kötetük belsejében, de akkor már az egész kollekciójukat szerették volna aláíratni.
Mivel elég régóta csinálom, a régebben megjelent könyveimbõl hatalmas mennyiségem van: a sor az utca végéig, sõt, a sarkon túlig is eltart. Egy 1998-as turné során, amikor egy Dallas-i utazó ügynök pár vett egy kartonnyi régi cuccot, kitaláltam azt a stratégiát, amit azóta alkalmazok: aláírok három otthonról hozott könyvet minden, a dedikáláson megvásárolt keményfedeles új kötetért cserébe. A legtöbb ember szerint ez fair, a többiek meg — például a Charlottesville-i hölgy, aki összeráncolt szemöldökkel azt kérdezte, hogy, „Ha belemegyek, ezzel én jól fogok járni?” — mindent összevetve, elmehetnek a fenébe.
1999-ben, egy Madison-i fickó rekordot állított be, amit azóta se sikerült megdönteni. Hozott 53 kötetet, vett 18-at a The Burglar in the Rye-ból, és mindent aláírva vitt haza. Õ is boldog volt, én is boldog voltam — a bolt tulajdonosa pedig a fellegekben járt.

James Ellroy aláírta a My Dark Places teljes elsõ kiadását, mintegy 65,000 könyvet. Két szót, a James-t és az Ellroy-t, leírta egyenként 65,000-szer. Ez 130,000 szó, több, mint ami magában a könyvben van.
Miért, gondolkodom el néha rajta, akar mindenki dedikált könyvet? Van egy polcom, amin csak barátok által írt könyvek szerepelnek, és soha nem fordult még meg a fejemben, hogy dedikáltassam õket.
Feleségemnek, aki szenvedélyesen szereti tanulmányozni a szentek életét — a Lives of the Saints kiadásaiból szinte az összes megvan, aláírások nélkül — saját elmélete van. Szerinte, egy könyv, amit a szerzõ aláírt egy második-szintû relikvia, nem olyan értékes mint egy ujjcsont, de egy leselejtezett szandálnál már jobb.
Tetszik a magyarázat, de mennyi idõ kell még ahhoz, hogy az emberek már vérrel aláírt könyvet követeljenek?

Lawrence Block

(az eredeti esszé itt található)

vissza