Ezeket a szavakat az ohiói Antioch College-ben hallottam másodévesként, ahol Nolan volt az angol tanszék feje, és egy írói mûhelyt is vezetett. Késõbb megtudtam, hogy a mozimogul, Samuel Goldwyn is ilyesmit mondott, csak más szavakkal. („Ha üzenetet akarok küldeni, felhívom a Western Union-t.”)

Bárhogy is legyen, ez zene volt füleimnek. Mivel nem volt mit mondanom, nem volt üzenet, amit elküldhettem volna. Író akartam lenni, már úton is voltam e hivatás felé, de nem azért, mintha fel akartam volna fedni az univerzum addig rejtett titkait, még egyik sem tárult fel elõttem. Csak annyit akartam, hogy legyen egy polcom, ahol a könyveken az én nevem szerepel. Úgy gondoltam, ez elég jó megélhetést biztosítana, és talán a nõk is vonzónak találnák.

Na persze.

Ahogy megtettem az elsõ lépéseimet a krimi mûfajában, örömmel vettem tudomásul, hogy egy olyan irodalmi zsánert választottam, melyben senki nem várta el tõlem, hogy valami olyan írjak, amitõl Faulkner kitépte volna a saját szívét. A könyvek, melyeket a kollegáim, és én írtunk nem vágytak többre, mint a szórakoztatás örömére, és a menekülésre. Ha bármelyik regényem lerövidített egy repülõ-utat, vagy elvonta az olvasó figyelmét a hátfájásról, vagy a gyászról, már el is értem a célom. És amint rájöttem, mint a fickó a Noel Coward dalban, hogy ha mindössze csak kamatoztatható tehetségem volt, azért is valami.. Nekem úgy tûnt, rosszabbul is járhattam volna.

Egy nõ egyszer a következõket írta: „Mondtam a barátomnak, hogy már mióta szeretnék írni Önnek egy rajongói-levelet, mire a következõt válaszolta: Hát, mi tart vissza? A könyvei annyi nehéz éjszakán túljuttattak már.” Nem rossz, gondoltam. Én magam is sok írónak hálás voltam, amiért elviselhetõbbé tették nehéz éjszakáim, és nagy örömmel vettem tudomásul, hogy én is hasonló helyzetbe kerültem.

Mégis, a krimitõl senki se várja, hogy megváltoztassa valaki életét...

Rájöttem, hogy mivel munkásságom fõleg két karakterre, a betörõ Bernie Rhodenbarr-ra és az ex-zsaru Mathew Scudder-re fókuszált, olvasóim egyre inkább elmélyedtek ezeknek a kitalált szereplõknek az életében. Scudder különösen hatott a rajongók érzelmeire, ahogy haladt elõre, küzdött, hogy józan maradjon, minél tovább, egyik kapcsolatból a másikba mászott, és a mai nehéz világban próbált érvényesülni, utat találni íránytû, vagy térkép nélkül.

Amikor értekeztem az olvasókkal könyvturnén, vagy levélben, gyakran rátértek Scudder döntéseire, szerintük helyesek voltak-e vagy sem. Egy férfi tudni akarta, mikor kerül már közelebb fiaihoz. Mások arra voltak kíváncsiak, hogy csinál-e valaha becsületes nõt Elaine-bõl. És többen felháborodtak, amikor Scuddernek volt az a bizonyos afférja. Hogy tehette?

A férfiak disznók, mondtam nekik.

Aztán egy délután, egy nyugati parti konferencián hozzám lépett egy nõ. Harminc körüli volt, vonzó, és felismertem, bár azt nem tudtam, honnan emlékszem rá. Emlékeztetett, hogy aláírtam neki egy rakás könyvet egy hónappal azelõtt a szülõvárosában.

„De mivel sokan voltak ott,” kezdte a nõ, „nem volt lehetõségem elmondani, hogy a könyvei megváltoztatták az életem.”

Tudtam, mi következik. Sokan voltak már olyan kedvesek, hogy a józansághoz való eljutásukat a Scudder-sagának tulajdonították. Gondoltam, õ is azt fogja elmondani, hogy a könyveim segítettek neki leszokni a piálásról.

Tévedtem.

„Tudja, régen ugyanazt a munkát ûztem, mint Elaine.” Õ, ha esetleg tudni akarnák, call girl volt. „Évekkel ezelõtt aztán elkezdtem olvasni a Scudder-könyveket,” folytatta, „és az egyik korai kötetben Elaine elkezdte magyarázni, hogy a pénzét ingatlanba fektette. Ekkor arra gondoltam, hogy ezt talán nekem is menne. Mivel, Elaine-hez hasonlóan sose volt stricim, több pénzt kerestem, mint amire a mindennapi élethez szükségem volt, így elkezdtem félrerakosgatni a pénz egy részét, majd befektettem. Mostanra már több ház tulajdonosa vagyok, visszavonultam, igaz, egyvalakivel még mindig találkozgatok hetente, de csak azért, mert élvezem. De tulajdonképpen mondhatjuk, hogy végleg abbahagytam, és ezért nagyon hálás vagyok Önnek.”

„Oh,” mondtam. Vagy valami hasonlót.

Ha van valami mondanivalód, bérelj ki egy csarnokot. Ha üzenetet akarsz küldeni, hívd a Western Uniont. De ha csupán írni szeretnél, és úgy érzed, kamatoztatható a tehetséged, csak ülj le, és írd meg a könyved. Még ha nem is változtatsz vele meg életeket, segíthetsz vele átvészelni egy-két rossz éjszakát.

Lawrence Block

(az eredeti esszé itt található)